Francia Párlatok Akadémia 04. rész - Szőlőtípusok, kormegjelölések

Francia Párlatok Akadémia 04. rész - Szőlőtípusok, kormegjelölések

Korábbi részeinkből megtanulhattuk, hogy mit is nevezünk cognacnak, illetve armagnacnak. Most tekintsük át, milyen utazáson megy keresztül a szőlő, mire poharunkban landol prémium párlatként. És ejtünk néhány szót az italok kormegjelölési metódusáról is.

Az út kezdete: a szőlőültetvények

Kedvenc francia brandyjeink szőlőként kezdik. A tőkéket tavasszal ültetik, de legkésőbb június 31-e előtt és minimum két, de legtöbbször három évig növesztik, mire elkezdenek termést hozni. Egy tőke általában 25-35 évig termőképes, a legjobb szőlők pedig a tőke 20 éves kora körül teremnek. Miután egy tőke „nyugdíjba vonul”, a hátrahagyott talajt három évig pihentetni kell, mire újra beültethetik. A tőkéket egymástól távol ültetik, egy soron minden tőke között három métert, illetve sorok között 1,2 métert kihagyva. Ez nagyban elősegíti a mechanikus szüretelést (ami nem tiltott), így jelentősen csökkentve a termelési költségeket.

A szőlő szüretelése akkor veszi kezdetét, amikor a termés eléri a megfelelő sav-cukor tartalmat. A szüret időszaka általában szeptember közepétől október végéig tart. Manapság nagyon ritka a kézzel végzett szüret, a régiók szinte teljesen áttértek a mechanikus módszerre. Szüret után a szőlőszemeket a lehető leghamarabb a présüzembe kell szállítani, mielőtt megindul az oxidáció.

A cognac, és armagnacipar két préstípust használ: a horizontális kosárprést és a pneumatikus prést. Az előbbi típus a leggyakrabban használt klasszikus prés, utóbbi pedig a ritkább, de kifinomultabb berendezés. Az alacsonyabb minőségű boroknál alkalmazott csavarprés használatát 1936 óta tiltja az eredetvédelem.

A préselés folyamatát folyamatos megfigyelés alatt végzik, hogy meg tudjon felelni a szigorú minőségbeli sztenderdeknek. A prés működését a szürethez kell hangolják, hogy a szőlő minél kevesebbet várakozzon szüret után, illetve minimalizálni kell a különböző üledékek képződését, ami nemkívánatos olajokat, és egyéb anyagokat adna a párlathoz, így csökkentve annak minőségét.

A borkészítés

A leendő párlat minőségét értelemszerűen nagyban befolyásolja, hogy milyen minőségű borból készül. Viszont itt nem egy fogyasztásra szánt borról van szó, hanem a szőlőnek kifejezetten a párlatkészítéshez ideális tulajdonságokkal rendelkező köztes állapotról.

A must kipréselése után rögtön elkezdődik a fermentálás, ami a régiókra jellemző, egyedi bort fogja eredményezni. Ahogy az előző részekben említettük, a cognac és az armagnac lepárlásához használt bor magas savtartalommal és relatíve alacsony alkoholtartalommal rendelkezik (7-12%). A magas savtartalom a bor lepárlásig való tartósításához és a lepárlás során kívánatos vegyületek képződéséhez elengedhetetlen. Az eredetvédelem tiltja a tartósításhoz általában használt kén-dioxid alkalmazását (ez ugyanis a párlat ízére rossz hatással lenne). Az alacsony alkoholtartalom pedig az egyéb aromatikus vegyületek nagyobb koncentrációját eredményezi, ami párlatkészítéshez ideális. A fermentálás, avagy erjedés folyamata két fő részre tagolódik: alkoholos és malolaktikus erjedésre.

Először az alkoholos erjedés zajlik le, ami 4-8 napot vesz igénybe. Ez alatt az élesztőgombák (saccharomyces cerevisiae) a must cukortartalmát etanollá alakítják át, illetve íz- és illatanyagokat termelnek, amelyeket lepárlás során fognak koncentrálni (aldehidek, észterek). A termelőknek biztosítaniuk kell a megfelelő környezetet az élesztő számára, többek között figyelnek a nemkívánatos egyéb mikroorganizmusok megjelenésének elkerülésére és arra, hogy a teljes cukormennyiség átalakuljon. Ezt a fajta erjedést lehet kontrollálni plusz élesztő, vagy nitrogén hozzáadásával, illetve a hőmérséklet befolyásolásával is.

A második, kevésbé ismert lezajló erjedés az ún. malolaktikus erjedés. Itt a mustban lévő almasav bomlik le tejsavvá, tejsavbaktériumok által. A folyamat alkoholos erjedés utáni napokban zajlik le, ami a körülményektől függően terjedhet pár naptól több hétig is. Ezt a fogyasztásra szánt borokkal ellentétben párlatkészítés során nem minden esetben alkalmazzák, viszont több előnye is van. A bor ez alatt lágyabb ízű lesz, stabilizálódik, mivel felhasználódik az almasav, ami számos mikroorganizmus tápanyaga, így ez is hozzásegít a bor tartósításához.

Az elkészült borok minőségét szigorú laboratóriumi körülmények között ellenőrzik, többek között mikrolepárlást is alkalmazva (a bor kis mennyiségét laborban lepárolva), így előre látható képet kapnak a bor tulajdonságairól. 

Lepárlás (desztilláció)

A cognacnak és armagnacnak szánt borok lepárlása szüret után minden év októbere környékén történik, de legkésőbb az adott év március 31-ig meg kell történjen. Nem minden szőlőbirtokos engedheti meg magának a saját lepárlóberendezést, ezért nem mindenki maga végzi a lepárlást, több lepárló üzemel a régióban, amelyek a környék termelőinek igényeit hivatottak kiszolgálni. Sőt, Armagnac területén nem példa nélküli a mobillepárlók jelensége, amelyek szezonban pincéről pincére járnak, és igény szerint végzik a borok lepárlását.

Cognac és armagnac között a különböző talajtípusok és ezek hatásai, illetve a szőlőtípusok megengedett aránya mellett a harmadik fő különbség a lepárlási módszerek között van. Mindkét ital évszázadok óta sajátos módszerrel készül, amik whiskykedvelők számára ismerősek lehetnek. Vizsgáljuk meg először a cognacban használtat!

Cognac

Cognac lepárlásakor a régión átfutó folyó nevére hallgató charentaise-módszert alkalmazzák. Egy egyedi kidolgozású rézüstben, két szakaszban zajlik a lepárlás, hasonlóan a klasszikus skót single maltokéhoz. A berendezés fő részei a rézüst, a belőle felívelő „nyak”, és a hűtőberendezés. Megfigyelhető még egy jellegzetes hagymaalakú kupola, ami nem csupán dísznek van ott, ez a borlepárláshoz való előmelegítésre szolgál, ami rengeteg energiát spórol meg. Lepárlás során nő az aromák koncentrációja, kiszűrődnek a keresett és eliminálódnak a keresetlen vegyületek, illetve ezek mellett új ízanyagok keletkeznek.

A bor először az előmelegítőbe kerül, majd az üstbe, ahonnan a gőzök a hűtőberendezésben kondenzálódnak. Ezt a folyamatot két szakaszban, avagy chauffe-ban (ejtsd: suff) végzik. Az első lepárlás eredménye az ún. brouillis (ejtsd: brujjí), ami egy féltiszta, 28-32%-os folyadék. Ez általában 8 óra alatt zajlik le. Ezután jön a második lepárlás, aminek a végterméke már a tiszta, kellemetlen anyagoktól megszabadított eau de vie, ami friss párlatként maximum 72,4 alkoholfokos lehet és általában 60 alkoholfoknál nem alacsonyabb.

Armagnac

Az armagnac-lepárló a skót grain whiskyk és az amerikai bourbonök lepárlására használthoz hasonló oszlopos szerkezetű. A szabadtüzelésű charentaise-üsttel ellentétben az armagnac-lepárlóberendezések 75 százalékát elektromosan fűtik. Ezen kívül a lepárlás folyamatosan és nem szakaszosan történik. A szerkezetet 1818 óta használják, Sieur Tulliére tervei alapján.

A lepárlóoszlop tálcákból áll, amelyek forráspontonként különítik el a lepárolni kívánt folyadék alkotóelemeit. A szerkezet tetszés szerint kialakítható, a párlat karakterét pedig a tálcák számán és szélességén túl a folyadék beeresztésének gyorsasága, valamint rengeteg apró dolog befolyásolja, ezért működtetése nagy szakértelmet igényel.

Elég nagy oszloppal és odafigyeléssel kivételes tisztaságú, akár 96%-os párlatot is elő lehet állítani, armagnac esetében az elkészült eau de vie általában 52-72%-os.

Érlelés   

A párlat, avagy eau de vie elkészültével megkezdődik az érlelés folyamata. Sok más párlathoz hasonlóan a cognacot és armagnacot is évszázadok óta tölgyfahordókban érlelik, ezért az eredetvédelemért felelős szervezet nem is engedi más típusú hordókban érlelni a párlatot. Az, hogy a hordóban milyen ital volt előtte, nincs szabályozva, viszont legtöbbször „szűz”, vagyis használatlan hordóban történik az érlelés. A hordók készítéséhez felhasznált fák között két fő típust különböztetünk meg. A természetes erdőségekben a fák nem nőnek sűrűn, nem kell versengeniük egymással. Ezért évente többet növekednek, ami tág évgyűrűket, „pórusokat” eredményez. Tradicionálisan az ilyen típusú fákat Limousin erdejéből nyerik.

A mesterségesen ültetett erdőkben viszont, ahol nagy a „versengés”, a fák a szűk pórusú típusba tartoznak. Ilyenek például a Tronçais erdőből származófák, amelyeket eredetileg hadihajók készítésére ültettek.

Előbbi típus több csersavat (tannin) képes a párlatba juttatni, utóbbi inkább aromás vegyületeket. Minden gyártó a saját párlata alapján szabja meg igényeit, de legtöbbször cognac érleléséhez tág, armagnacéhoz pedig szűk pórusú fákból készült hordókat használnak fel.

A fatípus kiválasztása után a hordókat tetszőleges méretűre összeszerelik (cognac és armagnac érlelésére legtöbbször 350 literes hordókat használnak), majd kiégetik (szakszóval: bousinage, ejtsd: buzinázs). Égetés során a fában található makromolekulák egy része lebomlik, kellemes ízt adó anyagok keletkeznek, míg más, nemkívánatos összetevők átalakulnak. Az égetésnek több fokozata van, ezt tetszőlegesen lehet variálni, attól függően, hogy milyen típusú párlatot fogunk bele tölteni.

A hordó elkészültével belekerül a párlat, és megkezdődik az érlelés folyamata. Érlelés során a párlat átjárja a hordó félig áteresztő anyagát, aminek következtében az évek során számos kémiai reakció megy végbe. Az első években a fa ízanyagai oldódnak ki, majd később elkezdődik a vegyületek lebomlása/átalakulása különböző ízanyagokká, ami során a párlat leggyakrabban vaníliás, virágos és gyümölcsös ízekkel gazdagodik. Ezek után megjelenik egy kifejezetten cognac és armagnacra jellemző, rancio-nak nevezett íz, ami leginkább a borospincék dohosságára, dióra és különböző olajokra emlékeztet. Természetesen a megjelenő ízek régiónként különböznek, cognac esetében például ezért ideálisabb egy grande champagne-ból származó párlat hosszabb érlelésre.

Érlelés során a whiskyhez hasonlóan itt is veszít a hordó az űrtartalmából (angyalok jussa). Az elpárolgó mennyiség a pince nedvességtartalmától függ. Nedvesebb pincében inkább alkohol párolog el, szárazabb pincében pedig inkább a párlat víztartalma. Így ennek megfelelően előbbi esetben a párlat alkoholtartalma csökken, utóbbi esetben pedig nő. Száraz pince esetében az évek során megengedett tisztított vizet adagolni az érlelődő párlathoz, hogy megakadályozzák a túl magas alkoholfok elérését, ami nemkívánatos anyagokat oldana ki a hordóból.

Az elpárolgó folyadékmennyiség mérteke átlagosan évi 2%, a pince hőmérsékletétől függően. Hosszabb, több évtizeden keresztül tartó érlelés esetén a hordókban alig maradna valami, ezt megelőzendő, az elpárolgott mennyiséget azonos korú párlattal pótolják. Ezt a gyakorlatot ouillage-nak nevezzük (ejtsd: ujjázs).

Minden cognac, armagnac és calvadost érlelő pincészetnek legértékesebb, és legnagyobb becsben tartott része a pince ún. paradis (ejtsd: párádí) -szekciója. A paradis-szekció egy elzárt terület a pincén belül, ami két kulccsal nyitható, ezek egyike a lepárlómesternél, a másik pedig az eredetvédelmet felügyelő szervezet tulajdonában van. Ide kerülnek azok a párlatok, amelyek a lepárlómester szerint elérték érettségük csúcspontját, ami 50, 60, vagy akár 100 évet is jelenthet egyes esetekben. Ezen a ponton a párlatok a hordóból üvegdemizsonokba kerülnek, amelyekben a párlat már nem érlelődik tovább. Legtöbb esetben ezeket az extra idős italokat kis mennyiségben használják fel drágább tételekben, de előfordul, hogy keverés nélkül, tisztán palackozzák le őket évjáratos, avagy vintage kiadásban. Ezeknek az értéke több százezertől több millió forintig terjedhet.

Keverés – assemblage

Az érlelés befejezte után az utolsó folyamat palackozás előtt a keverés, avagy helyi szakszóval assemblage (ejtsd: asszemblázs). Ez minden érlelt párlattípus esetében kulcsfontosságú folyamat, ez alól nem kivétel a cognac, armagnac, vagy calvados sem.

A keverés fontossága abban rejlik, hogy bármennyire kontrollálják a szakértőmesterek az érlelés folyamatát, egyik hordó sem lesz pontosan olyan, mint a másik, mindegyik kisebb -nagyobb módon eltér a többitől. Viszont a termékek ízvilágának konzisztenciáját fent kell tartani, ez pedig a keverőmester feladata. Ő felel azért, hogy egy márka bizonyos termékei mindig ugyanazt a megszokott ízt és minőséget nyújtsák a fogyasztóknak. Keverés során a mesternek rengeteg feladata van: például csökkenteni a kárt az esetleges nem jól sikerült hordók után, illetve egy-egy különösen jó hordó köré egy egyedi kiadást is kitalálni, csak hogy pár lehetőséget említsünk.

Miután pedig az összes felelős személy, és ellenőrző szervezet keze alatt áthaladt a termék, sor kerül a palackozásra. Ezt a francia párlatok esetén legtöbbször 40-46 alkoholfokon teszik, viszont ritkább (armagnac esetében relatíve gyakrabban) esetben előfordul erősebb alkoholfokú, akár hordóerősségű kiadás is. Ezek után pedig már csak az ízek élvezete maradt ránk, a szerencsés fogyasztókra.

Az ízek és a minőség szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi ideig érlelték az egyes francia párlatokat. Annak megyünk most utána, hogy melyik jelzés mit takar a különböző palackokon.

Kor és minőség - Kormegjelölések

 Az első dolog egyike, ami egy cognacos palackon az érdeklődőnek feltűnik, az az általában nagy betűkkel feltüntetett kormegjelölés. Cognac, armagnac és calvados esetében ötféle kort különböztetünk meg. A whiskykhez hasonlóan ezek az italok is a legtöbb esetben több különböző korú párlat keverékéből állnak, a kormegjelölés pedig a legfiatalabb összetevő korára utal. Viszont az egyéb párlatokkal ellentétben a cognac és az armagnac egy egyedi, ún. „Compte” rendszert használ a párlat korának meghatározására, ahol a párlat korát minden év március 31-hez kötik. Eszerint egy újonnan lepárolt párlat, vagy szakszóval eau de vie (ejtsd: ő dö ví) kora mindig „compte 00”, amíg el nem éri az azonos év március 31-ét, függetlenül attól, hogy mikor párolták le. Ezután a kora hivatalosan „compte 0”, majd a következő március 31-én „compte 1”, és így tovább, egészen „compte 10”-ig, ami után nincs hivatalos meghatározás.
Erre alapulnak a fentebb említett kormegjelölések, amelyek nem a külön párlatok korára, hanem a már kész termék legfiatalabb belekevert párlatösszetevőjének korára utal. Fontos még megjegyezni, hogy a megjelöléseknek felső határai nincsenek, így több olyan ital van a piacon, amelynek kora átlagban jóval idősebb, mint amit feltüntetnek.

V.S.
Ezen kormegjelölések közül a legfiatalabb a V.S., vagyis „Very Special”. Az ilyen kormegjelöléssel illetett italok legfiatalabb összetevője compte 2-es korú kell legyen. Ezt a kort ritkább esetben három csillaggal is fel szokták tüntetni.

V.S.O.P.
Az ilyen korú italok már minimum compte 4-es korú párlatokat kell tartalmazzanak, a rövidítés pedig Very Superior Old Pale-t takar. A kategória létrejöttekor, 1817-ben György angol király ilyen jelzővel írta le az általa rendelt cognac minőségét, így azóta is így hívjuk ezt a kort. Ritkábban a V.O., avagy Very Old kifejezés is erre a korra utal.

Napoléon
Ezt a megjelölést egyre ritkábban használják, hivatalosan pedig compte 6-os minimumkorú italokat lehet illetni vele.

X.O.
X.O., azaz extra old, ezzel a megjelöléssel ellátott italok kora már minimum compte 10. Ez egészen 2018-as törvény bevezetéséig compte 6 volt, így akarták megkülönböztetni az XO és a Napoléon kategóriát. Gyakorta használt még a Hors d’age (ejtsd: hor dázs) kifejezés is, ami XO, vagy idősebb korra utal.

Évjáratos (Vintage) italok

Hogy ha kizárólag egy évből származó párlatok kerülnek palackozásra, akkor évjáratos, avagy vintage italról beszélünk. Ez cognacok esetében sajnos ritkaságszámba megy, armagnac és calvadosnál viszont kifejezetten gyakori.

Tartalomhoz tartozó címkék: Francia párlatok