Oldalunk cookie-kat használ, amelyek segítségével magasabb színvonalú vásárlói élményt tudunk nyújtani látogatóink részére. Az oldal böngészésével beleegyezik a cookie-k használatába. További információt az Adatvédelmi nyilatkozatunkban talál.

Termékek Menü

Fejléc hívjon minket

  • Hívjon
  • Minket!
  • +36 20 515-1515
  • H-P: 8:30 - 17:00 ig

Whisky Akadémia XVIII. - Egyesült Államok

2015. 03. 16. 17:20:48

Whisky Akadémia sorozatunk XVIII. részében az Egyesült Államok whiskytörténetét és ismertebb lepárlóit mutatjuk be.

Milyen leleményes az ember, ha eufóriára vágyik! Az új világ számos kincsei mellet az európai emberek rájöttek, hogy jól megszokott italaikat miként tudják elkészíteni új alapanyagokból. A spanyol telepesek agavét találtak a mai Mexikó területén, míg a Karib-térség gyarmatain cukornádból kezdtek el szeszt főzni. Észak-Amerika tájain pedig ideális körülmények voltak a kukorica és rozs termesztésére.

A kontinens keleti felére érkezett pionírok eleinte gyümölcsökből, főleg almából kezdtek el szeszt készíteni. Ám a 18. századi  bevándorló hullámban érkezők – hollandok, németek, skótok és írek – már nem elégedtek meg a gyenge minőségű gyümölcspárlatokkal. A bőségesen elérhető rozs kiváló alapanyagul szolgált a whiskey gyártáshoz. Kukoricát először 1776-ban használtak. A szövetségi államok egyik fő célja a nyugat felé való terjeszkedés és annak benépesítése volt. „Kukoricaföld és faház” névre hallgatott az a törvény, amely az újonnan érkezett telepeseknek otthont és megélhetést biztosított Kentucky állam területén. Ám a terjeszkedés csak az egyik ok volt, hogy az amerikai kormány a kukoricára kényszerítette a szeszfőző mestereket.

Az akkori mezőgazdasági körülmények nem éppen kedveztek a farmereknek. Bár a termőföld jó volt, nagyon sok munkájukba került felvirágoztatni a termelést. Ám nem csak a farmokon volt nehéz a munka. A városok gyáraiban dolgozó nők, férfiak és gyerekek is megszenvedtek az új világ minden kényelméért. Akkoriban a legelterjedtebb módszer a nehéz körülmények elviselésére az ivás volt. A bőséges termés elegendő volt arra, hogy az élelmiszerigény mellett kellő mennyiségű szesszel is ellássák a jónépet. A kukoricából készített ital gazdasági szempontokból is előnyösebb volt. Nem volt megállás. Az ipari forradalom és a vasúthálózat kiépítésének hatására a whiskey gyorsan bejárta az országot. A lepárlók nagyobbak lettek és számos új üzem is nyílt. Amerika és a whiskey fejlődött, ám a fellendülés – az akkor 48 tagállammal rendelkező Amerikai Egyesült Államok kormánya szerint –  veszélyeket hordozott.
A 20. század elejére az Egyesült Államok lakossága több táborra szakadt. Voltak, akik mértékletesen ittak, mások teljesen absztinenciát fogadtak és kemény piások is akadtak szép számban. A gyárakat, üzemeket működtető vállalatok megfigyelték, hogy az alkoholizáló réteg kevesebbet termel, ami a profiton is érződik. Ez a jelenség az ország egész területén problémát okozott. Ennek hatására jött létre a Nemzeti Prohibiciós Párt, amely egy – idilli – antialkoholista társadalmat szeretett volna kialakítani. 1915-ben 20 szövetségi államban (köztük Kentuckyban is) alkoholtilalmat vezettek be, majd 1920 januárjában életbe lépett a 18-as számú törvénymódosítás, miszerint az összes szövetségi államban tilos alkoholt fogyasztani és előállítani. Ez volt az amerikai szesztilalom. Bár a tilalom évei alatt több alkohol fogyott, mint korábban, de ez nem nyújtott vigaszt a lepárlóknak. Az alkoholtilalom miatt az ízlés megváltozott és a jónép inkább fordult a skót, ír és kanadai whiskykhez, mint az amerikaihoz. Amikor úgy tűnt, hogy a helyzet javulni fog, jött a második világháború és a lepárlók ismét az állam szolgálatába álltak, ipari és orvosi szeszt készítettek a hadseregnek. Az amerikai whiskey kezdett teljesen kikopni a köztudatból. Mire a háború véget ért, majd három évtizedes lemaradást kellett behozni az államok lepárlóinak. A fellendülés sokáig tartott. Végül az amerikai emberek ízlése kezdett körvonalazódni és az új generáció megérett rá, hogy újra megismerje és magáévá tegye az
amerikai whiskey-t.

A bourbon whiskey a nevét a Kentucky állambeli  Bourbon megyéről kapta.  A 19. században az Ohio és a Mississipi folyón, New Orleansig hajóval szállították a whiskey-vel töltött hordókat. Innen ered az elnevezés, ugyanis minden hordóra rá volt égetve a megye neve, Bourbon. Amikor a kaszinók és szalonok „árubeszerzői” látták a hajókat csak annyit mondtak: jön a bourbon!
Ám kezdetben korántsem volt olyan a whiskey, mint ahogy ma ismerjük. A piaci igények és az akkoriban még nem kiforrott ízlés nem kívánta meg a szabályozásokat. Érlelést is csak addig végeztek a párlatokon, amíg nem akadt rá vevő. Az 1820-as évektől azonban változások kezdődtek. A skót származású James Crow szigorú eljárásokat alkalmazott a whiskey készítésére. Többek között ekkor kezdett elterjedni az első töltésű, erősen kiégetett tölgyfahordók használata. Azt sajnos nem tudni, ki alkalmazta először a kiégetett hordókat, de James Crow szigorításai hozzájárultak eme technika elterjedéséhez is. (Egyes feljegyzések azt igazolják, hogy a karibi szigetvilágban már a 17. században használták ezt a módszert) A bourbon whiskey karaktere kezdett körvonalazódni és a fogyasztók ízlése is egyre kifinomultabbá vált. Manapság igazi bourbon whiskey-ről akkor beszélhetünk, ha a párlat alapanyaga legalább 51 százalékban kukoricát tartalmaz, legalább 62,5 százalékos alkoholfokon kerül új, kiégetett tölgyfahordóba, ahol minimum két évet és egy napot tölt.

Nem túlzás azt állítani, hogy a Woodford Reserve a WhiskyNet kedvenc bourbon whiskey-je. Ez az elegáns külsejű, a régióban rendhagyó háromszoros lepárlással készülő ital – nem meglepő módon – Woodford megyében, Glenn’s Greek mellett fekszik. A végtelen, lovakkal teli mezők szélén készülő whiskey prímán hozza a bourbon-karaktert. A keverék 79 százalék kukoricát, 11 százalék rozst és 10 százalék malátát tartalmaz. A szokatlan lepárlási módszert fokozandó, a legtöbb amerikai lepárlótól eltérően ők nem a Coffey-féle lepárlótornyokat használják, hanem megmaradtak a kisüsti módszernél. Ezzel a ravasz lépéssel is kitűnnek a régió italai közül.

Ha a magyarok itala – természetesen a pálinka után – az Unicum, akkor az amerikaiaké a Maker’s Mark. Legalábbis hasonló népszerűségnek örvend, mint nálunk a Zwack család likőrje. 1844-ben a Nelson Record című hetilap arról számolt be, hogy a Samuel család kezében lévő lepárló (a későbbi Maker’s Mark) a legmodernebb berendezésekkel lett felszerelve. A sok innováció és az élenjárás nem volt meglepő, mivel a skót-ír származású família 1780 óta készített whiskeyt a földjükön termelt gabonából. A Samuelek üzletét is érintette a szesztilalom. Azonban a nagy aszály után a whiskey-gyáros leporolta a régi receptet és újra belevágott a fogyasztók kielégítésébe. Viszont teljes értékűen csak 1953-ban tudta beindítani az üzletet. Ekkor született meg a Maker’s Mark.  Az idősebb Bill Samuel ragaszkodott a skót írásmódhoz, így a Maker’s Mark palackjain mai napig whisky szerepel whiskey helyett. Szakítva a nagy bourbonlepárlók stílusával, rozs helyett 16 százalékban búzát tartalmaz a keveréke. A maradék alapanyagok 70 százaléka kukorica és 14 százaléka árpamaláta. A keveréket a kétszeres lepárlás után enyhén kiégetett hordókba töltik. Úgy vélik, hogy az érlelés a lényeg, ami a zamatosságért felel. „Nekünk nem hiányzik a többi bourbon émelyítő édessége.” Mondta Jane Conner, a Maker’s Mark márkanagykövete. Fura dolog ez, mivel a 70 százaléknyi kukoricatartalom eléggé édessé teszi a készterméket ahhoz, hogy a skót whisky kedvelői már-már émelyítőnek érezzék. Hardin Creek csalitos völgyében a fák közül 19 feketére festett tároló házat pillantunk meg. A magas, olykor öt szintnél is magasabb tároló házakban lévő hordókat állandóan forgatják. Az alsó szintek hordóit felviszik, a felső szinteken lévőket pedig le. Így érik el, hogy az alsó, hűvösebb szinteken érlelődő whisky egyformán érjen a magasabb, melegebb szinteken lévőkkel. 1953 óta a lepárló megtartotta jellegzetes karakterét, de a piaci igények minduntalan nyomást gyakorolnak rá. Ám a Samuel család rendíthetetlenül kitart a hagyományok és a jól megszokott zamatok mellett. Így tudja, hogy azt nyújtja a rajongóknak, amire ők számítanak.
„… nincs is annál rosszabb, mint amikor kiad az ember 60 dollárt egy palackért, és mégis csalódnia kell.” (Jane Conner)

Kentuckyból délre indulva egy másik nagy whiskey-s múlttal rendelkező amerikai államba, Tennessee-be jutunk. Az itt készülő whiskey története párhuzamosan futott északi társaival: fellendülés, szesztilalom, próbálkozás, második világháború, majd fokozatos és lassú talpra állás. Viszont azt kevesen tudják, hogy Tennessee államban már 1910-től tilos volt alkoholt fogyasztani, előállítani és forgalmazni. Így 1933 – a nagy szesztilalom – után ebben a térségben csak egy lepárló tudott beindulni, a Jack Daniel’s. Bő 25 év elteltével nyitotta meg kapuit az állam második – hivatalosan működő – lepárlója a George Dickel. A legális keretek között működő lepárlót nem véletlenül jegyeztük meg. A 20. század idusán, sőt még ma is számos illegális zugfőzde működött, működik Tennessee vadregényes tájain. Lynchburg az állam fővárosa, s itt készítik készítik a világ talán legismertebb italát, a Jack Daniel’s-t. De senki nem gondolja, hogy itt bármelyik kocsmában tud inni egy jó whiskey-t. Lynchburgban szesztilalom van érvényben, szóval még a lepárlót látogató rajongók sem kóstolhatják meg a készülő nedűt. A rajongók nagy örömére a tilalom nem befolyásolja a gyártást. Tennessee állam különlegessége a cukorjuharból készült szénen való szűrési eljárás. Ez egy egyedülálló lépés a whiskey-gyártás folyamatában. Érdekes tény, hogy 1815-ig a szomszédos Kentucky államban is előszeretettel használták ezt a szűrési módszert. Ám az eljárás roppant költséges. A Jack Daniel’s egy üzleti évben csak a szűrési metódusra egy millió dollárt költ.

Szögletes üveg, jól felismerhető dizájn. A legendás Old No.7-es palack számos rocksztár kezében megfordult és sok film jelenetében feltűnt. Laza, fiatalos és lázadó stílus, mégis vidéki kisváros érzetét kelti. A legtöbb márkaépítő tanfolyamon az első lecke a Jack Daniel’s-ről szó.
A lepárló alapítása szinte egy amerikai népmesévé nőtte ki magát. A fiatal Jack Daniel 1849 táján született. Mostohájával lakott, ahonnan hamar a nagybátyjához szökött. A nyughatatlan Jack tizenéves korában egy Dan Call nevű
vándorprédikátor mellé szegődött, ki Isten szolgája és nem mellesleg illegális szeszfőző volt. A fiatal Jack Daniel az évek alatt kitanulta a szeszfőzés minden titkát, s 1865-ben továbbállt a Tennessee állambeli Lynchburg környékére, ahol bérbe vette az öreg Eaton lepárlót. Innen már nem volt megállás. 

A közelben található barlangok állandó, 13 Celsius-fokos, kiváló pH-értékű vízzel látják el az üzemet. Jeff Arent lepárlómester szerint az egyediségük a vízzel kezdődik, majd a három méter vastag juharfarétegen történő szűréssel folytatódik. A víz, a szűrés és a 70 százalék alkoholtartalomra párolt cefre érlelése teszi a Jack Daniel’s karakterét édeskésen egyedivé. Jack Daniel élete – ha hihetünk a mendemondáknak – furcsán ért véget. A korosodó férfi sokszor nézett a pohár fenekére. Történt egyszer, hogy az irodájában lévő széfből szeretett volna kivenni valamit, ám a túlzott italfogyasztás következtében nem emlékezett a zár kombinációjára. Dühében belerúgott a széf oldalába, ám az jóval keményebbnek bizonyult a lábánál és csúnya sebet ejtett. Normális ellátás híján Mr. Daniel sérülése elfertőződött és belehalt indulatosságába.

Tennessee másik nagy büszkesége a George Dickel lepárló. Dickel – és felesége – még lovas kocsin érkezett erre a vidékre. Cipővel, élelmiszerrel és italokkal kereskedett, amiből hamar nagy vagyonra tett szert. 1881-ben be is társult a nashville-i Climax Salonba. Az üzlet jól ment, és 1888-ban George Dickel lett a Cascade lepárló kizárólagos palackozója, valamint az ott készülő whiskey forgalmazója. Pár nyakatekert tulajdonosváltás és költözés után a lepárló lehorgonyzott és azóta is a Cumberland-fennsík peremén működik. Szomszédja, az alig 29 Km-re lévő Jack Daniel’s lepárló.
George Dickel italai a Tennessee államra jellemző juharfaszenes szűrés előtt hűtve szűrésen is átesnek, így távolítják el a nem kívánatos zsírsavakat. Majd az érlelést rendhagyó módon nem több szintes tároló házakban, hanem skót mintára, döngölt padlós, egy szintes raktárakban végzik. A George Dickel whiskey érezhetően más, mint amerikai társai. Érdemes megkóstolni.

Természetesen az Egyesült Államok területén sok lepárló üzemel – legális keretek között – Kentucky és Tennessee államon kívül is. Ha hihetünk a nyilvántartásnak, közel 270 működik szerte az államszövetség területén.  Ezek többnyire kicsi üzemek, legtöbbjük alig termel kétezer hordónyi whiskeyt évente. A kis lepárlók zöme sörfőzéssel foglalkozott korábban, majd később kiegészítették termelésüket, vagy teljesen átálltak a whiskey-készítésre. De a lepárlás és az eladható, minőségi whiskey-készítés munkaigényes. Gyorsan kiesnek azok a lepárlók, amelyek a gyors haszonszerzést tartják szem előtt. A mikrólepárlók vodkát és egyéb gyümölcspárlatokat is piacra dobnak, hogy tőkéhez jussanak a whiskey érlelődése alatt. A bourbon és egyéb amerikai whiskey-piacot a nagy cégek uralják. Az új piaci szereplőknek nem egyszerű talpon maradni a lehetőségek országában, de a fejlődés biztosan nem fog megállni, és a közeljövőben egyre több amerikai whiskey-t kóstolhatunk majd.

 

Elérkeztünk egy hosszú út végére! Köszönjük, hogy végigcsináltad a Whisky Akadémia tanulmány-sorozatunkat! Gratulálunk! Ha úgy ítéled meg, hogy hasznos volt, és még jobban el szeretnél merülni a prémium párlatok csodálatos világában, vagy megismerni új párlatokat is, mi segítünk! Kedveld a WhiskyNet facebook-oldalát, ahol napról napra új információk, tudásmorzsák, akciók, kóstolók várnak Rád.  Ha kedveled a videókat, youtube-csatornánkon számos kiváló szakmai videót találsz. Üdvözlünk a prémium párlatok színes és izgalmas világában!

A WhiskyNet Csapata

Tartalomhoz tartozó címkék: Whisky Akadémia