Gin Akadémia VI. rész: A gin legjobb barátja: a tonik

Mi is az a tonik?        

Napjaink egyik legnépszerűbb frissítő itala kétségkívül a gin & tonik. Még a legalacsonyabb minőségű vendéglátóhelyek itallapján is szerepel valamilyen változata, a nevesebb bárokban pedig kifejezett elvárás, hogy számtalan ginjükből és tonikjukból személyes ízlésünknek megfelelő italt készíttethessünk. Ezen ital összetevői közül a gin hátterével már megismerkedtünk, viszont mivel napjainkig a gin elengedhetetlen keverőitalává nőtte ki magát, ismerkedjünk meg a tonik hátterével és márkáival, hogy saját magunk is magas minőségű gin & tonikot készíthessünk.

Az ital technikai háttere nem nagy misztikum: a tonik nem más, mint egy olyan szénsavas üdítőital, amelynek jellegzetes keserű ízét a kínafa (ang.: cinchona tree; lat.: cinchona officinalis) kéregkivonata adja (minőségi tonikok esetén). Ehhez az egyszerű recepthez a mai gyártók a ginhez hasonlóan egyéb fűszereket/gyógynövényeket is adnak, hogy egyedi terméket hozzanak létre, de a kesernyés alapíz többé-kevésbé minden esetben megmarad.

Az viszont már sokkal izgalmasabb történet, hogy ez az összetevő milyen történelmi utat járt be, mire mai formáját elérve a G&T-nkbe landolt.

Kínafa: orvosságtól a poharunkig

Magának a kínafának egy kiemelkedő fontosságú tulajdonsága van, ami elindította ezen a századokon keresztülívelő úton: A kérge nagy mennyiségben tartalmaz kinint (ez adja a keserű ízt is), ami egészen a 19.századig a malária fő ellenszere volt, mivel megöli a malária fő kórokozóját, a szúnyogok által terjesztett plasmodium falciparum nevű parazitát. (Érdekesség: a kinin erősen fluoreszcens anyag, ezért a tonikunk ultraibolya fény alatt kéken világít)

A kínafa az Andok-hegység északi részén őshonos, az itt élő Quechua indiánok már több mint ezer éve használták orvosságként, miután a legenda szerint egy dzsungelben eltévedt, maláriás lázban szenvedő indián kínzó szomjúságát egy kínafa alól fakadó forrásból oltotta el, amitől csodával határos módon meggyógyult.

Európába a Dél-Amerikában is tevékenykedő jezsuita szerzeteseken keresztül jutott el, majd először (1631-ben) Rómában használták kifejezetten a malária kezelésére. A várost körülvevő mocsarak miatt itt rengeteg ember esett áldozatul a betegségnek, köztük több bíboros és pápa is. Sikeres alkalmazása miatt a kínafakéreg az egyik legértékesebb importárúvá vált, majd miután II. Károly király életét is így mentették meg, a brit birodalomban is egészen 1940-es évekig az első számú maláriagyógyszerként kezdték alkalmazni. Az életmentő anyag viszont olyannyira keserű tiszta formában, hogy semmi élvezeti értékkel nem rendelkezett. Az emberi leleményesség viszont – mint tudjuk – határtalan, így az orvosságot szódavízzel és cukorral keverve fogyasztották: megszületik a tonik.

A kinint legnagyobb mennyiségben a brit kolóniákon, főleg Indiában használták, ahol a malária volt az egyik vezető halálok. Ezen az egy gyarmaton körülbelül 700 tonnányi fakérget fogyasztottak el évente a gyarmatosítók. A betegség kialakulását megelőzendő, az itt állomásozó hadegységeknek például kötelező volt a rendszeres kininfogyasztás. Ahhoz pedig, hogy végképp ne felejtse el senki fogyasztani a gyógyszerét, a britek a tonikjukat kedvenc italukhoz, a ginhez keverték, így alkotva meg napjaink egyik legnépszerűbb italát, a G&T-t. Sir Winston Churchill híres idézete is így szól: „ A gin & tonik  több angol ember életét és józan eszét mentette meg, mint a birodalom összes orvosa egyszerre”

Közben a holland kereskedők a nehezen elérhető őshelyéről Jáva indonéz szigetére kínafaültetvényt telepítettek, innen szolgálták ki a világ kínafa-kereskedelmének 97%-át. Ez kereskedelmileg rendkívül profitáló döntés volt, viszont a II. világháború alatt a Japán birodalom uralma alá vette a szigetet, exportkereskedelmét pedig megszüntette. Ez és egyéb orvostudományi okok miatt mesterségesen kezdték szintetizálni a kinint és egészen a 2000-es évek elejéig a legtöbb tonik  ezt az alacsonyabb minőségű változatot használta fel, még a kereskedelem újraindulása után is, ami sajnos a tonikok ízminőségének jelentős csökkenéséhez vezetett.

A helyzet a londoni és New York-i bárkultúra fejlődésével változott meg. A minőségi koktélok és egyéb italok utáni kereslet a minőségi koktélalapanyagok –köztük a tonik– fejlődését hozta magával. Ezek a tonikok már a cukor és szódavíz mellett különböző gyógynövényeket, fűszereket használva tették egyedivé termékeiket. Lássuk tehát, melyek azok a márkák, amelyek tonikjait bátran választhatjuk ginünk mellé. (Arról, hogy melyik ginhez milyen tonikot javaslunk, a Gin Akadémia sorozatunk 8. részben olvashattok majd.)

XXI. század: minőségi tonikmárkák

Fever Tree

Ez a 2005 óta gyártott úttörő tonikmárka Tim Warrilow és Charles Rolls üzletember (többek közt a Plymouth gin újjáélesztéséért felelős) szüleménye, akik megelégelték a szintetikus kinin dominanciáját a tonikiparban és természetes alternatíva után kezdtek el kutatni, amit végül egy kongói kínafaültetvényben találtak meg. A recept tartalmaz még keserű narancs- és citromhéjat, viszont a többi összetevőt titokban tartják. Neve a kínafa egyik angol beceneve, utalva arra, hogy gyógyítja a malária által okozott lázat.

East Imperial

Az egyetlen tonikmárka, ami összes fő összetevőjét Ázsiából szerzi be, és kristálytiszta új-zélandi artézi vízzel teszi tökéletessé. Kininje a régi világ tonikjaihoz hasonlóan Jáva szigetéről származik, ízvilága pedig a hagyományos tonikoktól kissé eltérő, kevésbé citrusos, inkább gyógynövényes beütésű. Ez kiválóan helyezi a hangsúlyt a gin ízvilágára, amivel keverjük. Ajánljuk yuzu-s és grapefruitos változatát is, főként citrusos ginekhez.

Fentiman’s

A Fever Tree mellett az új évezred másik úttörője, a Fentiman’s egy 1980-ban újjáélesztett, XIX. század eleje óta létező márka. Tonikreceptükben a kevés cukortartalom mellett a thai citromfű, és a lime-levél a fő összetevő, a 125 ml-es kiszerelés pedig ideális adag egy gin & tonik  elkészítéséhez.
 

Schweppe’s

Listánk legrégebb óta létező márkája, ugyanis névadója, Jacob Schweppe svájci ékszerész saját fejlesztésű szódagépével már 1783 óta gyártott akkoriban kuriózumnak számító szénsavas üdítőket. Első tonikját 1870-ben dobta piacra, viszont a háború után sajnos ő is a szintetikus kinin áldozatává vált, viszont pár éve előrukkoltak prémium, 100%-ig természetes összetevőkből készült változatukkal, ami viszont kiváló minőséggel bír.

J. Gasco - Honnan származik a Kakas-ember?

Giuseppe Gasco 1903-ban látta meg a napvilágot Gallipoliban, Antonio Gasco kilencedik gyermekeként. A családnak jó élete volt, édesapja megbecsült gyógyszerészként dolgozott, akitől Giuseppe sokat tanult inasként.

Ám a család az I. világháború végére elveszítette a családfőt, és vagyonuk jelentős részét is. Ezért emigráltak Chicagóba, Giuseppe nagybátyjához, Vitohoz.

Amerikában már Joseph név alatt dolgozott nagybátyjának, és a szesztilalom évei sok lehetőséget tartogattak az ifjú, eszes olasz fiatal számára. Tehetségesen épített kapcsolatokat politikusokkal, a rendőrséggel és a legnevesebb családokkal épp úgy, mint az ismert gengszterekkel.

Üzletember lévén mindig kereste az új lehetőségeket, ezért - a kapható szeszek gyenge minősége miatt - kifejlesztette tonikjainak, üdítőinek egész sorozatát. Ehhez persze nagy segítségére voltak az apja mellett – gyógyszerészinasként – eltöltött évei. A cél az volt, hogy ihatóvá, sőt kellemesé tegye a rettenetes ízű párlatokat még a hölgyek számára is. Ötlete olyan sikeressé vált, hogy Amerika-szerte népszerűek lettek italai, ő pedig valódi jelenséggé vált: Ő lett a jóképű, jól öltözött üzletember, akit mindig neves alakok és csinos nők vesznek körül. Ekkor már csak úgy emlegetik, hogy "l'Uomo Gallo" (a Kakas-Ember), ami az olasz "l'Uomo di Gallipoli" kifejezésből rövidült (az ember Gallipoliból).

Ajánljuk még a következő márkát is: Thomas Henry