PORT ELLEN

Az Islay déli csücskében fekvő Port Ellen város lepárlója valaha a sziget egyik legkiválóbb malátafőzetével büszkélkedhetett, de a szeszfőzde hőskorára ma már csak az üzemből megmaradt hatalmas malátázó, na és persze a még fellelhető régi palackozások emlékeztetnek.

A Lagavulin és a Laphroaig szomszédságában felhúzott szeszfőzdét Alexander Kerr Mackay alapította, majd egy csődöt követően mindjárt a kezdeteknél kénytelen volt rábízni azt közeli rokonaira. Tíz esztendővel később az üzem a Glasgow városából érkezett Alexander Ramsay tulajdonába került, és az új menedzser a következő években nem csak a Port Ellen lepárlót, de annak környékét is felvirágoztatta: az ő nevéhez fűződik többek között a szigetet Glasgow városával összekötő hajójárat és az amerikai export beindítása is. A Ramsay-örökösök közel egy évszázadon keresztül főzték és óvták Port Ellen levét, de 1920-ban ők is kénytelenek voltak megválni gyermeküktől, így az a Buchanan-Dewar kezébe került. A mai Diageo elődjét, a DCL szeszmogult megalapító új vezetés azonban már korántsem mutatkozott olyan lelkesnek, mint elődei, és 1929-ben – feltehetően a gazdasági válság miatt – bezáratták a lepárlót, amely majd negyven esztendőre néma csendbe burkolózott.

1967-ben aztán Port Ellen feltámadni látszott poraiból, és egy jókora felújítást követően immár négy desztillálóval vágott neki az új kor kihívásainak. Ráadásul a nagy nekibuzdulásban a menedzsment úgy döntött, hogy felépíti a sziget és egész Skócia egyik legnagyobb malátázó üzemét is. A kezdeti lelkesedés azonban hamarosan alábbhagyott, és 1983-ban a Diageo újra bezárta a főzde kapuit. Az üstöket leszerelték és Indiába szállították, később az épületeket is bontani kezdték, ma pedig már a főzde engedélye sincs meg, így a rajongók nagy bánatára, az utolsó esély is elszállt, hogy e csodás lepárló csodás leve valaha is újra folyni kezdjen.

Port Ellen erősen tőzegelt és sós, de sokszor egészen meglepően fűszeres, citrusos és gyümölcsös jegyeket viselő single maltjai ma már csak a független palackozók polcain tűnnek fel, és ahogy telnek az évek, ezek a csodás leletek egyre nagyobb eszmei és anyagi értéket képviselnek a rajongók körében.

Az eleinte a Duich-láp, majd a Castlehill-mocsár tőzegét használó malátázó ugyanakkor 1987-ben újraindult, és az évente mintegy 2000 tonnányi tőzeget elfüstölő üzem ma már nem csak Islay hét lepárlóját látja el malátázott árpával, de országszerte kapja a megrendeléseket.