LAPHROAIG

A Lagavulin  és a Port Ellen lepárlók szomszédságában, az Atlanti-óceán szüntelenül háborgó partján álló Laphroaig  lassan két évszázada állja a szél és a víz csapásait. A tulajdonosokat azonban ez egy cseppet sem zavarja, ők jól tudják, hogy a gyakran megvaduló természet valójában igazi áldás, hiszen Laphroaig története során számtalanszor bizonyította, hogy tökéletesebb helyet keresve sem találhattak volna számára. A hely ugyanis pontosan olyan, mint az itt készülő ital: nem könnyű megszeretni, de ha egyszer elcsábít, örökre rabul ejt.

Az Alex és Donald Johnston által alapított, Charles Doig tervei alapján felépített üzem hivatalosan 1815-ben kezdte meg működését, de a kezdetek nem sok jót ígértek. Előbb Alex szállt ki az üzletből, majd 1847-ben Donald egy rejtélyes baleset során – mondhatni stílszerűen – a finom főzettel teli desztillálóban lelte halálát. A lepárlót ezután egy ideig a Lagavulin menedzsere tartotta életben, de tíz évvel később visszatértek a Johnston-utódok, akik csak a múlt század végén adták el az értékes portékát.

A kisebb falura emlékeztető Laphroaig  lepárló ma a skót whisky-ipar egyik gyöngyszeme, ahol még most is szinte minden munkafolyamatot a tradícióknak leginkább megfelelve végeznek. A főzde még mindig helyben malátázott árpát használ, és a szárításhoz is a közelben termő tőzeget használják, ezzel adva meg az ital csípősen földes és füstös, kicsit hangás alapízét. A Laphroaig malt egyedülállóan sós és jódos, a halra emlékeztető tengeri íze azonban csak az érlelés során bontakozik ki. A tengerparti házakban időző, a Maker’s Marktól beszerzett bourbon-hordók között ugyanis folyamatosan ott fúj a sós, moszatos tengeri szél, egy alkalommal pedig még az óceán vize is betört a tárlóházakba. Ennek az évekig tartó tengerparti próbatételnek köszönhető a Laphroaig single malt egészen különleges, jódosan gyógyszeres íze, ami a szesztilalom idején még az amerikai hatóságokat is megtévesztette, hiszen orvosságként engedték forgalomba hozni.